Elcsendesedni. Az érzések, történetek, hiedelmek mögé, a tágas jelenlétbe érkezni.

Mivel nehézségeink az érzések, gondolatok, sebek szintjén keletkeznek, valódi lényegünkbe - ebbe a tágas jelenlétbe - érkezve, sokszor "magától" megváltozik a külső történésekhez való viszonyunk. 

Például: Ha elvesztem a munkám és gondolatok jönnek, hogy miből fogok megélni, miből fogom etetni a gyerekeimet stb, akkor erre szorongással, félelemmel, frusztrációval reagálok. 

Amikor megtapasztalom a belső békét, a nyugalmat, a bizalmat - ami mindannyiunk közös valósága -, akkor ezeken az érzéseken, gondolatokon túlra kerülök. Egy olyan tágasságba, ahol mindez elfér. Ez elfogadható. Lesz egy megélésem arról, hogy vagyok én, a megnevezhetetlen jelenlét, és vannak egyébként érzések, gondolatok és ez rendben van. Ennek helye van. Így amikor visszatérek a meditációból, van egy tudásom róla, rálátásom arra, hogy a szorongásaim csak érzelmek, amik a gondolatok hatására születtek bennem. Elvesztettem a munkámat. De már nem vagyok azonos a megélésemmel, az érzelmeimmel. Vagyok én, aki immár másképp tekint a helyzetre, önmagára, s ezáltal a lehetőségeire.

Belegondoltál már abba, hogy valahányszor azt mondod "Én", az számodra egy kizárólagos pozíció? A te kizárólagos valóságodat jelöli. De ugyanezt a szót, ugyanezt a kizárólagos valóságot a világ összes embere megéli. Ez a sok "Én" a maga helyén különbséget jelöl, miközben épp az egyetemes volta miatt ez maga az EGYség. Mindenki "Én". Mindenki "Én" vagyok. Bizonyos értelemben nincs köztünk különbség.

Kapcsolatban vagyunk egymással, így amit én a magam helyén megteszek, az másra is hatással van. Láthatatlan szálakon bár, de akár gondolatainkkal, szándékunkkal is hatni tudunk a sorsunkra, egymásra, a világra.

Domján Ibolya vagyok, aki ezt az oldalt megálmodtam és útjára indítottam. Többször kerültem olyan helyzetbe, hogy a személyes - helyzetre szabott - meditációhoz fordultam segítségért. 

Jópár évvel ezelőtt közeli ismerősünk élet és halál közt lebegett napokig kómában. Azt éreztem, meg kell próbálnom tenni valamit. Orvos nem vagyok, csak egy utat ismertem ehhez, hát írtam egy a helyzetnek szóló meditációt. Gondoltam, ha szétküldöm rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, ismeretleneknek és sokan találkozunk bent a szív terében, kifejezhetjük együttérzésünket, szeretetünket. Emlékeztethetjük őt, hogy várjuk, hogy képes meggyógyulni és visszatérni, ha számára ez a legjobb.

Amikor elkészültem, szétküldtem az ismerősöknek. Vagy 50-en meghallgattuk, meditáltunk a személyre szóló hanganyaggal. Ő pedig aznap, gyógyulása első jeleként megmozdította a kezét. Talán véletlen. Nem tudhatom. De azt tudom, hogy nekünk, akik együtt meditáltunk, sokat adott. Megengedést, elfogadást, szeretetben kapcsolódást. 

Rövid időn belül egy másik személyes meditációt is készítettem. Éppen gyermekágyas voltam az 5. gyerekünkkel, így könnyen érthető, hogy egy pici, korán született baba és családjának története megérintett. Azt éreztem, tennem kell valamit. Meg kell próbálnom. Még ha sose találkoztunk, még ha nem is ismerjük egymást. Még ha nem is tudom, miben hisz, hülyének néz-e, vagy tolakodónak, esetleg akaratomon kívül megbántom... meg kell csinálnom ezt a meditációt, aztán elküldöm az anyukának és legfeljebb nemet mond.

Megírtam és elküldtem. Nem mondott nemet. Akkor már 4 hónapja a kórház és az élet és a halál volt napirenden. Szétküldtük mindenkinek, több százan meditáltunk a piciért. 2 hét múlva otthon voltak.

Talán véletlen. Nem tudom. Azt tudom, hogy nekem, nekünk segített elviselni az aggodalmat. Segített szembenézni azzal, ami volt. Segített abban a negyedórában a félelem, a szorongás helyett a bizalomhoz, a szeretethez fordulni. Ha csak ennyi volt a haszna, már jó, hogy megtörtént. De számomra nagyon is elképzelhető, hogy ebben a szeretetben, ahol mind egyek vagyunk, a pici lányhoz kapcsolódva emlékeztettük őt, hogy ki is ő valójában. A történetek, a külső események, az érzések mögött. És ez a tágas belső tér, a Lélek, maga a csoda és csodákra képes.

Vannak helyzetek, mikor csak távolról, tehetetlenül nézzük szeretteink szenvedését. És még ilyenkor is van, amit megtehetünk.

Talán másfajta segítség, mint amiben ösztönösen gondolkodunk. Más, mert nem kézzelfogható. Más, mert nem bizonyítható. Más, mert nem rajtunk múlik, hanem valami nálunk sokkal nagyobbon.

De van, amit megtehetünk. Magunkért, a másikért.